Medikák és medikusok kalandjai az orvosegyetemen
Medikus jegyzet
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, az Üveghegyeken túl, volt egyszer pár orvosegyetemre felvételt nyert diák...
Ez a könyv arról szól, milyen volt orvosegyetemre járni a nyolcvanas években. Vagyis, nem is könyv ez valójában, hanem csak egy jegyzet. Hat év tanulás lejegyzetelt történetei, talán még
kordokumentumnak is lehetne tartani, ha valaki mindenáron be akarná sorolni valahova.
A Medikus jegyzet tele van történetekkel, némelyik még vicces is, leírom hogy miket kellett tanulni, hogyan léptünk egyik évből a másikba és még néhány tanács is azoknak, akik erre a pályára készülnek.
De persze másról is, mint azt ahogy a Felvágós könyvben már megszokhatták.
Szó esik majd halgyilkosságról, egy borzalmas fényképről, hogy lehet szívószállal telefonálni, miként kell Moszkvát lebombázni, mit tud segíteni a reneszánsz kor ismerete egy vizsgán, miért is nem a szem a lélek tükre, mi történik a béllel, ha Pali bácsi fogja a végét, hol lehet tartósított fejet (és nem tejet!) venni (nyelvestül, agyastul, szemestül), mire jó a sárgadinnye, meddig bírja a lajhár a víz alatt, mi köze a fritőznek a Berlini Fal leomlásához, mi van, ha lerohad a busz Zákányszéken, miért nem jó rákpáncélt szopogatni, mire jó a sárga blúz... és még pár minden másról is.
És hogy milyen volt a medikus élet akkoriban?
Érdekes. Unalmas. Borzalmas. Király. Az-ellenségemnek-se. Persze-hogy-a-gyerekem-is-orvos-lesz. Egy pillanat alatt elszállt. Sose lesz vége. Minden percét utáltam. Életem legszebb korszaka.
Ez mind.
A tanévnyitónk délután egy órakor kezdődött – Megjelenés kötelező! – ami egy laza reggelt jelenthetett volna az előző esti kollégiumi dejóhogyittvagyunk bulit követően. De Pistikáék - akik egy évvel előrébb jártak az okosságokban – jelezték, az intézetek magasról tojnak arra, hogy neked tanévnyitód van, ők ettől még minden órát megtartanak, úgyhogy reggel nyolc órakor a megjelenés az Anatómiai Intézetben kötelező, először előadás, majd gyakorlat, húzzunk bele. Ennek megfelelően kiglancolva – érettségi öltöny, ing, nyakkendő – Miskával álltunk reggel háromnegyed nyolckor a villamosmegállóban, hogy a tuja az Anatómiai Intézetbe repítsen bennünket, ahol találkozhatunk majd a teljes évfolyamukkal, átélhetjük életünk első egyetemi előadását, plusz még megtudhatjuk azt is, mit jelent az, hogy „anatómia gyakorlat”. Ehhez képest az egész délelőtt a sokk jegyében telt el, legalábbis én így éreztem. Nem olyan sokkban, amiről az azt megszenvedő azt gondolja, hogy érdemes keresni a kiutat, hanem abból a fajtából, amikor minden remény elveszett. Az előadáson (első napirendi pont) megjelent két hölgy: egy idősebb és egy minden bizonnyal fiatalabb. Mindketten fehér zokniban és fapapucsban. Az idősebb elmondta, hogy mi vár a hallgatókra: egy cseppet se aggódjunk, majd minden a helyére kerül és nem fogunk frászt kapni, ha azt halljuk, hogy sulcus tendinis musculi flexoris hallucis longi. Nem jött be. Határozottan azt gondoltam, hogy életem addigi legrosszabb döntését hoztam ezzel az orvosegyetemi felvételivel, inkább mentem volna közgazdásznak vagy mozdonyvezetőnek, ahol ilyen borzalmakkal, mint ez a muszkuli lófasz nem traktálnak. Az idősebb hölgy balra el, a fiatalabb pedig folytatta és elkezdett érthetetlenül beszélni a kulcscsontról és a lapockáról egy teljes órán keresztül. Megpróbáltam jegyzetelni, majd feladtam. Fogalmam sem volt miket mondott a fehér zoknis fapapucsos. Extremitas sternalis... foramen nutricium... Azt sem tudtam, hogyan kell leírni...
A szerencse úgy hozta, hogy a 408-ba is jó fejek kerültek, ráadásul mindannyian ugyanolyan zenét szerettünk. Nekik volt sok kazettájuk, nekünk meg magnónk, úgyhogy sokat jártunk össze. Jenet Tapolcáról - amit Pistika valamiért csak Tapolkának volt hajlandó kiejteni, Jenetet pedig Zsönévanderkerkófnak hívta - klarinétozott, ami ugyebár nem egy halk hangszer. Ha felcsesződött az agya és ki akarta fújni a gőzt, hogy ne zavarja a többieket, mindig lement a pincébe játszani. A kollégium szennyvízelvezetőjét sikerült olyan ügyesen megoldani, hogy a kivezető csöve túl alacsonyra került és ha megáradt a Tisza, akkor visszafolyt a víz a pincébe. Jenetet ez sem zavarta, keresett magának egy olyan pontot, ahol maximum bokáig ért a víz és ott fújta. Jenetéknek volt egy kis szőlőjük Badacsonytördemicen és életünk fénypontja volt akkoriban, hogy kollektíve elmentünk oda szüretelni. Sátorban laktunk. Majd’ megfagytunk az éjjel, de minden fő munkanapon csodálatos időnk lett. Leszedtük a szőlőt és jött az örömrész, a sutulás. Jeneten kívül egyikünk sem ismerte ezt a szót, ami mindössze annyit jelent, hogy préselés, vagyis a meló, amikor a szőlőből must lesz. Hálistennek ez nem egy gyors folyamat, rengeteg idő van közben pálinkát inni, csúzlizni és ökörködni. Sanyi, akit csak Kefetének hívtunk, Tokajból jött és mivel Sárospatak ott van a szomszédban, hamar meglett a közös hang, földik voltunk. Nagyon jól gitározott és szépen énekelt, de másodév végén úgy döntött, hogy ő inkább kertészmérnök lesz, úgyhogy az ő helye lecserélődött a 408-ban. Ott lakott még Mahmoud, egy állati jópofa afgán srác, aki, ha kihúzta magát, talán elérte a 170 centis magasságot. Valamilyen államközi egyezmény keretében jött Szegedre gyógyítást tanulni. Csodálatosan beszélt magyarul, még a kiejtésén is alig érződött, hogy külföldi. Állandóan vigyorogva, télen-nyáron félmeztelenül járkált egy Adidas tornagatyában és fapapucsban. Persze hogy cukkoltuk néha, mint mindenki mindenkit és ilyenkor fülig érő szájjal csak annyit mondott, hogy „lofasztnekedbazmeg” Nem lófaszt, hosszú ó-val, hanem lofaszt. Mindössze ennyi hallatszott abból, hogy csak tanulta a magyart.
Vizsgáznunk viszont kellett, ami azt jelentette, hogy az egész évfolyamot egyszerre összecsődítették az Oktatásiban, ott várt bennünket egy katona elvtárs, aki felírta a kérdéseket a táblára, nekünk pedig az erre hitelesített A4-es lapon kellett írásban válaszolnunk. A majdnem kirúgásom is ehhez kötődik. A katona elvtárs egyben ezredes elvtárs is volt, pont úgy nézett ki, mint Bástya elvtárs a Tanú című filmben. Iszonyatosan nagydarab ember, pár szál haja hátra fésülve, fényesre suvickolt cipő, libafos színű egyenruha. Lövésem sem volt, hogy az ezredesi rendfokozat milyen magasan állhat a katonai ranglétrán, de látván, hogy az arany váll-lapját teljesen befedték a csillagok, gondoltam sok lépés nem lehet felette, nincs hova tűzni a csillagokat. Magas rang, sok ész, nem véletlenül őt küldték. Az ezredes elvtárs felírta a táblára az első kérdést: „Kig tartoznak a fegyveres erők közé?” Ez itt most nem helyesírási hiba és nem én gépeltem el. Kig - gével. Ráadásul az ezredes elvtárs kézírása olyan volt, mint a többszöri nekifutásra is második osztályos általános iskolásé, és aki ugyan már lassan tizenkét éves, de a nagybetűkig még nem jutott el. Plusz nem is egyenesen írta le ezt a mondatot, hanem elkezdte balra fenn. Amikor a „tartoznak” k-ja már vagy húsz centivel lentebb volt, a „fegy”-nél rájött, hogy ez így nem lesz jó és a „veres erők közé” már optimistán elindult jobbra fel, de a „Kig” magasságáig nem sikerült eljutnia. Szerintem mindenki egyetért velem, hogy erre a kérdésre csakis azt lehetett válaszolni, hogy „Mindenkig, akignek puskájug van” és csak a szépérzékem végett telerajzoltam a lapot mindenfajta hülyeséggel.
Ha már a vizsga szóba került: Ma már nagyon máshogy van, de nekünk akkoriban szinte csak szóban kellett vizsgáznunk, elvégre a beteggel sem írásban kommunikálunk, tanuljunk meg beszélni. A gimnáziumi tananyagot csont nélkül meg lehet tanulni, be lehet magolni. Ha valakinek van hozzá szorgalma és feneke, színjelesre érettségizhet. Ha valaki mindent megtanult, akkor nem kell olyan trükkhöz fordulnia, amelyről egy jóbarátom - jelenleg egyetemi tanár - gyakran mesélt. Az ő egyik gimnáziumi osztálytársa semmit sem tanult a négy év alatt, a történelem érettségire is csak egy tételt tett magáévá, hátha azt húzza. Nem jött össze, a második világháborút kapta penzumként. Az illető felelete: A második világháborúban több, mint hetvenmillió ember pusztult el, de hagyjuk a borzalmakat és beszéljünk inkább a reneszánszról... Az orvosegyetemi tananyagot egészében nem lehet megtanulni és erre hamar rájön az ember. Van, ami bemagolható, ilyen például az anatómia, mert az csak biflázás és véges a tananyag. Annyi csontunk van, amennyi, úgy néz ki a májunk, ahogy, ezekhez nincs mit hozzátenni. Igaz, a tankönyv majd’ kétezer oldal, de akkor is, megtanulható. Az élettan és a biokémia is hozzá tesz még legalább ezer oldalt, és ezeket is külön-külön mind meg lehet tanulni, de a hármat egyszerre, ráadásul egy év alatt már nem. A vizsgaidőszakban napi száz-százhúsz oldalt kellett kétszer átnézni ahhoz, hogy esélyünk legyen a vizsgán. Ez sok. Nagyon sok évfolyamtársam, akik az egyetem elkezdéséig eltelt tizenkét iskolaévben még a négyest sem ismerték, mikor rájöttek arra, hogy ezt a rengeteg mindent nem lehet megtanulni, egy váratlan kérdést hallva a vizsgán bepánikoltak és még azt is elfelejtették, amit tudtak. Ők nem tanulták meg addig, hogyan kell a második világháborút reneszánsszá konvertálni. Nekem ez ment. A gimnáziumban szinte semmit nem tanultam, csak, ami érdekelt. A matek semmi problémát nem okozott, ebből következik, hogy a fizika sem, de ez inkább adottság, mint bármi más. A biológia tetszett, de az összes többiről szinte fogalmam sem volt. Szerintem a magyar nyelvtan könyvet ki sem nyitottam négy évig, hármast is kaptam az érettségin. Viszont rengeteget olvastam, történelmi regényeket is, és állandóan a térképeket bújtam, mert szerettem volna utazni, úgyhogy, ha kihívtak felelni, elég gyakran kellett, mondjuk úgy, improvizálnom, mint Karinthy: A rossz tanuló felel című novellájában. Akkor még nem is sejtettem, milyen jól jön ez a képességem az egyetemen.
Néha az ember egy másodperc alatt össze tudja rombolni, amit a vizsgán addig, nagy nehezen felépített. Az élettan szigorlat nyílt vizsgának számított, vagyis Obál professzor úr mindenkit beengedett a vizsgára, akit csak érdekelt. Pontosan ezért nem a professzori irodában, hanem az Élettani Intézet előadótermében folytak a vizsgák, ahol bőven elfértek az érdeklődők az aktuális vizsgázók mellett. Amúgy annak idején élettanból egyest kapni komoly eredménynek számított. Ez volt az az egyik, nagyon ritka tantárgy, ahol már annak idején is volt „beugró”, vagyis egy írásbeli vizsga, ami megelőzte a szóbeli feleletet. Ráadásul itt vezették be az időfaktort is, ezekben a beugrókban voltak az „egyperces kérdések”, kétpercesek és hárompercesek. A vizsgabiztos elmondta a kérdést, majd elindította a stoppert és ha letelt az idő, jött a következő kérdés, mi pedig írtunk, mint az őrültek. Utáltuk is rendesen. Az intézet osztályzásban is újított, náluk nem egyessel (1) kezdődött a számsor, hanem mínusz két nullával (--0), ezt követte a mínusz nulla (-0), majd a nulla, a plusz nulla (+0), a két mínusz egy (--1), mínusz egy (-1) és így tovább. Ha valaki plusz 1-gyel kezdett neki a szóbeli feleletnek, az már nagy királynak számított.
Nem a mi időnkből való a történet, hanem jóval korábbról. A tantárgy igazságügyi orvostan, Kisobál mesélte. Akkoriban a joghallgatóknak is kötelező volt felvenniük ezt a kurzust – még most is így van – és - pechjükre - a professzor feleségét elszerette egy ügyvéd, aminek következtében a prof ki nem állhatta a jogászokat. Tankönyv hiányában kizárólag az előadáson elhangzottakból állt a tananyag (1. tétel: A professzor úr élete 2. tétel: A professzor úr munkássága - nem viccelek) ráadásul a prof még csavart is egyet a dolgon, mert bekérette a joghallgatók fényképeit és ha csak egyiküket is meglátta a tanteremben, „patkányt látok” felkiáltással megfordult és addig nem volt hajlandó folytatni az előadást, amíg az illető el nem hagyta a termet. Sok vizsgáztatónak voltak egyéb dilijei is, a kémia profnak például az, hogy a szabad elektronokat pöttyözve írta fel, például C. és C: Ezzel szemben, ha két vegyérték szabad, akkor általános a vonal használata (C) és mi is így is gyakoroltuk, mikor készültünk a vizsgákra. Pistikáék ezerszer felhívták a figyelmünket arra, hogy ha a profhoz kerülünk a szigorlaton, eszünkbe ne jusson vonalat húzni. Ennek ellenére Miska természetesen vonalazott, mire a prof: Áááááááhhhh, kolléga úr, nem járt előadásra? Miska, hogy elkerülje a bukást, kapott egy mentőkérdést, amire nem tudta a választ, úgyhogy a prof elvette az indexét, hogy beírja a karót. Elkezdte lapozgatni, majd: kolléga úr, maga is Gyöngyösön született, mint én? na tűnjön innen – és beírta a hármast.
Csak hogy fogalmuk legyen milyen szemlélettel és részletességgel íródott az anatómiai tankönyvünk, két idézet: „Az emlő nemileg érett nőn a mell bőrének páros, domború kiemelkedése. Természetes alakja álló nőn se nem kúp, se nem félgömb, mint ezt általában leírják – bár ilyen is van – inkább a serdülő korban -, hanem a két test kombinációja. Az emlőbimbó magasságában vont vízszintes sík alatti rész gömbcikkely, a felette levő rész laposabb kúp szelete.” „Az általános felfogás szerint a szem a lelkiállapot, indulat, természet stb. kifejezője. Ez téves, hiszen a fedetlen szemgolyó egészen kifejezés nélküli, rajta semmitele indulat nem tükröződik…” Az első félévet – nekünk összesen négy félévre osztották be a tanulandókat – a csontokkal és az ízületekkel kezdtük és az indulás zökkenőiről már korábban írtam. Amit nem említettem, hogy nem csak az Anatómiai Intézetben tudtunk ezzel foglalkozni, hanem kaptunk az Intézettől csontokat is, amiket be lehetett vinni a kollégiumba, hogy ott nézegessük. Aki nem ismerős Szegeden, annak elmondom, hogy az Anatómiai Intézet nem ott található, ahol a klinikák és az elméleti intézetek többsége, hanem a „nagykörúton” kívül, relatíve messze, ahova villamossal lehetett eljutni. Nomármost, addig nincs baj, amíg olyan csontokról tanulunk, amelyek elférnek egy átlagos hátizsákban, vagy szatyorban. Ilyen a csontok többsége. De ha a combcsont az aktuális tananyag... Számtalanszor előfordult, nemcsak velünk, hanem az évkönyvek alapján szinte minden évfolyammal, hogy kisebbfajta pánik tört ki a villamoson, mikor a földi halandók meglátták a hosszú csontokat. Ráadásul az Anatómia Intézet villamosmegállója a piachoz is a legközelebbi volt, vagyis a piacozó nénikék és bácsikák is ott szálltak fel a cekkerrel a kezükben és számukra maga volt a megtestesült horror a csontok látványa.
Ezzel szemben volt egy jegyzetünk. Ha lehet egy jegyzetre azt mondani, hogy érthetetlen, megtanulhatatlan, katasztrofális zagyvaság, na, ez az volt. Két legendás oldallal bírt, amelyeknek az ég adta világon nem volt semmi értelme. Olyan mondatok szerepeltek benne, hogy vagy az alanyt, vagy az állítmányt nem találtuk, és sehogy sem lehetett belőle kihámozni, hogy mi a frászt is akart a szerző közölni. Hofi Géza egyik előadásán hallottam, hogy megkérdezték a színészek a rendezőt, milyen volt a főpróba. „Fos” – válaszolta a rendező - „de ha összeáll, szar még lehet belőle”. Na, ebből a jegyzetből még ez sem lehetett volna. Meggyőződésünk volt, hogy az előadók is velünk együtt tanulják ezt az egészet és maximum egy órával járhattak előttünk. Volt olyan előadás, ahol egész egyszerűen fellázadtunk és kifütyültük az előadót, annyira érthetetlen volt az egész. Az intézet munkatársai is tisztában voltak azzal, hogy a jegyzet teljességgel értelmezhetetlen és megtanulhatatlan, és mivel a professzor, aki írta, éppen külföldi tanulmányúton volt, nem nagyon nyúztak bennünket a vizsgán. Sőt. Miska egyik csoporttársától kérdezett valamit a vizsgáztató, amire ő nem tudta a választ. Ahogy szinte minden intézetben, ilyenkor általában elhangzik a vizsgáztató szájából a megjegyzés: pedig az előadásomon elmondtam... Gaga, aki szintén benn volt a teremben, és éppen a tételeit dolgozta ki, nem bírta tovább és közbeszólt: Igen, de csak az előadás legvégén, akkor is zavaros és érthetetlen volt az egész és még a jegyzetben sincs benne! Az adjunktus úr pislogni sem mert, csak szó nélkül átengedett aznap mindenkit.
Obál professzor úr, noha végtelenül nagy tudású ember volt - ő szerkesztette például az Az emberi test című két kötetes összefoglalót, ami talán az első olyan munka lehetett, amelyet azzal a szándékkal írtak, hogy a hétköznapi halandó is megértse, hogyan működünk - katasztrofális előadó volt. Az előadásokat a Szemklinika előadójában tartották, többnyire a professzor úr, aki megállt a csapnál, rátette a kezét és elkezdte mondani, amit kellett. Halkan, egyhangúan. Elég gyakran köhögött és még a leglelkesebb, legelhivatottabb hallgatók is menthetetlenül elaludtak húsz perc után. Kisobál mesélte, hogy egy korábbi évfolyam bevitt egy hordót a terem hátuljába, amely körül rendesen le lehetett ülni ultizni, de az egyik partin valamin összevesztek a játékosok és valahogy úgy alakult, hogy a hordó legurult az előadó elé. A hordós előadáson az egyik gyorsírni tudó hallgató jegyzete: „A nyelés harmadik fázisában piros passz a falat végighalad az oesophaguson. Betli. Az emberi nyelőcső felső része tisztán harántcsíkolt piros ulti alsó része tisztán simaizomrostokból áll. Soha nem lesz meg az ultid te ló. Kontra. A felső rész izomzatának tónusa...” (Kiemelések tőlem) Egy másik évfolyam pedig beszidolozta a csapot – a Sidol, az akkoriban kapható egyetlen fémtisztító mosószer –, amit a professzor úr folyamatosan dörzsölgetett, hogy legalább valami haszna is legyen az órának. Akkor még nem tudtuk, de a halk beszéd, az állandó köhögés és hogy elment a hangja, egy tüdőbetegség következménye volt, a csapot is azért szorította, hogy könnyebben tudjon levegőt venni.
Ha kórbonctanról van szó, a legtöbb embert leginkább az érdekli, mi történik a boncteremben. Az első félévben hetente, a második félévben kéthetente tartottak bonctermi gyakorlatot, úgyhogy volt részünk ebből rendesen. Az intézetben kaptunk köpenyeket és kötényeket, csak a kesztyűt kellett magunknak vinnünk. A boncterem előtti kézmosóban öltöztünk fel és már itt lehetett ellenségeket szerezni az oktatók közül. A köpenyek nem az egyszerhasználatos fajtából kerültek ki, a kötények pedig pláne nem. A kötényeket úgy képzeljék el, hogy kikerics sárga, földig érő műanyag darabok, olyan sárgák, ami máshol a világon nincs. Az intézeti orvosok is a kézmosóban tartották a saját kötényeiket, de azokra rá volt írva a nevük. Ezek ugyan egy szeparált fogason lógtak, de ha két-három csoport egyszerre jött a gyakorlatra, akkor elég gyakran előfordult a nagy kavarodásban, hogy valaki véletlenül az egyik orvos kötényét vette fel és észre sem vette, hogy olyan van rajta. Még ezzel sincs semmi baj, két feltétel megléte esetén: az első, hogy az illető orvosnak ne legyen éppen a gyakorlat idején dolga a boncteremben ÉS a hallgató a gyakorlat végén rendesen lemossa a kötényt. Ekkor észrevétlen maradt a bűntény. Az egy más jellegű probléma, ha a hallgató bizonyos orvosok kötényét vette fel és lebukott. Vádlott, bűnösnek vallja magát abban, hogy egy hallgató félelmében szörnyethalt a boncteremben, miután maga beszélt vele? Ártatlan vagyok bíró úr, én csak a kötényemet kértem vissza...
Ha már a belső fül szóba került: Sok-sok évvel később egy fülész ismerősöm mesélte, hogy a belső fül műtétei messze nem egyszerűek, annak nem lehet vésővel és kalapáccsal nekiesni, az egész világon csak pár olyan szakember él, akiktől a helyes technika megtanulható. Ezek a szakik tartanak úgynevezett „hands-on” kurzusokat, vagyis nem csak elméleti észosztás történik, hanem a gyakorlatban is ki lehet próbálni a frissen tanultakat. Adódik a kérdés, vajon honnan szereznek ehhez elég belső fület? Mert hát arról szó sem lehet, hogy az egész tanulni vágyó galerit rászabadítják a betegekre és ha a műtét nem sikerül, „bocs, kapsz egy ingyen műtétet és egy kávét”. A megoldás a pénz, a korábban már említett „a-világon-minden-kapható” elvnek megfelelően. A temetési és hamvasztási költségek világszerte tapasztalható drasztikus emelkedésének köszönhetően egyre többen ajánlják fel a testüket tudományos kutatás vagy oktatás céljára. Így, a hátramaradottak mentesülnek az anyagi terhek alól, ugyanis a vásárlók a felajánlott korpuszokat rendszerint el is temetik és megadják nekik a végtisztességet. A biznisznek köszönhetően, komplett fejet is lehet kapni – ahogy ezt már korábban is írtam. Az ismerősömék a „hands-on” kurzust egy szállodában tartották, de féltek tőle, hogy ha a szállodában kiderül mivel is foglalkoznak ők a különteremben, a világ összes szállodájának feketelistájára kerülnek és életük végéig örülhetnek, ha egy kempingben felverhetik a sátrukat, ha elmennek nyaralni. Oké, a hotel egy egész szárnyát ki lehet bérelni, le lehet zárni, de hogy vigyék be a fejeket a lobbin keresztül? Tortásdobozokban.
Negyedévben egy hónapos sebészet gyakorlat volt az előírás, ezt pedig Lisszabonban sikerült ellébecolnom. Akkoriban már a SZOTE is fogadott külföldi diákokat és mi is kaptunk tíz-tizenöt cserehelyet a többi országtól. A fogadó ország biztosította a szállást és a napi egyszeri meleg ételt, az utazás és minden egyéb a hallgató “kőccsége”. Már mondanom sem kell, segédmunkás építkezés, valutaváltás feketén. Jelentkeztem a lisszaboni helyre és csodák csodájára megkaptam, Hospital Egas Moniz. Zárójel nyitva. Egas Moniz agysebészként kipróbálta, hogy segít-e a skizofrén betegeken a homloklebeny eltávolítása (frontális lobectomia) és ezért Nobel-díjat is kapott. Nagyon, de nagyon sok évvel később volt szerencsém pár szót váltani az orvosi Nobel-díjat eldöntő tudományos bizottság titkárával, azzal az emberrel, aki intézi és szervezi az ügyeket, vagyis a folyamat kellős közepén ül. Az előadásán nagyon büszkén adta elő, hogy az orvosi Nobel-díjról bebizonyosodott, hogy tényleg az arra érdemes kapják, nagyon kevés kivétellel. Az előadás után odamentem hozzá, hogy kik ezek a kivételek és Egas Monizt említette. A frontális lobectomia ugyanis egy nagyon nem veszélytelen beavatkozás, a betegek a műtét után érzelem kimutatására képtelenné váltak - amennyiben túlélték a műtétet - elbutultak és maguk elé bámuló, alig mozgó zombik lettek. Ahogy a vicc mondja. Hogy sikerült a műtét? Szarul, azelőtt én voltam Napóleon, ma meg már csak Kovács Lajos. Zárójel bezárva.
Vissza a szülőszobához! Szülést is itt láttam először, és el is döntöttem, hogy szülész biztosan nem leszek. Hármunkat osztottak be és megbeszéltük, hogy ha éjszaka felkeltenek bennünket, akkor egyikünk megy csak és engem sorsolt ki a kő-papír-olló. Hajnalban be is esett egy szülés és szóltak, hogy indulás. Nagy nehezen felkeltem, hagyjanak már békén ezekkel az orvosos dolgokkal, elvégre negyedéves vagyok, jobb dolgom is van, mint szülést nézni, aludni is kell. Felbattyogtam a szülőszobába, ahol az a kép fogadott, hogy egy végtelenül elcsigázott, nőnek tűnő teremtmény fekszik az asztalon, aki folyamatosan zokog, hogy “én ezt nem bírom tovább, én ezt nem bírom tovább”, a szülésznő kiabál, hogy “most nyomjon!”, a szülész pedig egyik lábával az ágy keretének támaszkodva, a könyökével tiszta erőből tolja a nő hasát, hogy kijöjjön végre a baba. Amikor meglátott, rám szólt, hogy “na ez az, amit nem szabad csinálni, felejtsd is el, de máshogy nem megy”.
Ahogy már írtam, Sárospatakra jártam gimnáziumba, és miután kirúgtak a kollégiumból, albérletbe kellett költöznöm. Aki kirúgott, a kollégiumi igazgató, a város párttitkára, ezt büntetésnek szánta, és nem is sejtette, milyen jót tett velem. A szerencse úgy hozta, hogy legifjabb Újszászy Kálmánnal padtársak és nagyon jó barátok lettünk (lásd: TALAALKOZUNK BAJAAAN JOOZSEF). Kálmán nagyapja, Kálmán bácsi, egy végtelenül nagy tudású teológus professzor, akit Mr. Sárospataknak is hívtak, majdhogynem unokájává fogadott, szinte minden este náluk vacsoráztam. Kálmán bácsiék ebédlőjét simán lehetett volna szalonnak is hívni. Nem csak a berendezése miatt, hanem abban az értelemben is, hogy a „szalon” a társasági élet helyszíne volt. Kálmán bácsiéknál mindig volt valaki vendég. Püspökök, színészek, világhírű zenészek, írók, költők, akadémikusok, ahogy az angol mondja, „you name it”. A Kálmán bácsi nyolcvanadik születésnapját ünneplő vacsorán a Scottish Museum igazgatója és a debreceni egyetem akkori rektora között ültem az asztalnál. Egy este, amikor a legifjabb Kálmánnal a ház fűtését voltunk hivatottak megoldani (Leszel energiahordozó? Akkor hozzuk be a kamrából a szenet! Cserépkályhával fűtöttek, a Kálmán szobájában álló darabon szerepelt egy felirat, hogy „Kérem, a kályhát ne nyalogassák”), Kálmán bácsi szólt, hogy azonnal dobjak el mindent, be szeretne mutatni egy vendégnek. Ő volt Simon Miklós professzor, a szegedi Bőrgyógyászati Klinika igazgatója, régi pataki diák. Kálmán bácsi bemutatott, hogy én is oda készülök, a professzor úr pedig biztosított arról, hogy bármiben segít, csak keressem meg.
Két hét, akkor még körzeti orvostannak nevezett gyakorlat is a képzés része volt, amelyet értelemszerűen, egy körzeti orvosi praxisban kellett letölteni. Még ekkor sem tudtam mi leszek, ha nagy leszek és kezdtem beletörődni Bivalybasznádba, úgyhogy relatíve lelkesen jelentkeztem egy nagyvárosi praxis körzeti főorvosánál a munkára. A nevét nem mondom, szerintem sejtik miért. Az egy dolog, hogy volt ott minden, mint a búcsúban. A fül helyett a nyakban lógó fonendoszkóppal történő szívhallgatás, kedveském, ez a szívritmus zavar csak nem akar javulni, szólok a gyógyszerésznek, hogy a nekem külön félretett amerikai gyógyszerből adjon magának, lábszárfekélyre inzulin csepegtetés, ilyen kezelést még a klinikán sem kap, ott nem értenek hozzá, nekem bezzeg kiválóak az eredményeim, epekő kólikára felírt saját recept koktél (a követ négy éve kivették) és hasonlók. Nem tudom szó szerint visszamondani, de szerinte a hálapénz valójában a betegek önkéntes segítsége, annak elismerése, hogy az orvos jobb életet érdemel és nem elfogadni kifejezetten udvariatlanság, sőt, bűn. Olyan kiválóan és átélve magyarázta ezt közel fél órában, hogy majdnem megtapsoltam.
